Öt karácsony is eltelt a születésem óta, de én ebből az utolsó hármat érzékeltem talán. Halvány emlékképeim vannak csak a megelőző időszakból és a családi sztorik alapján mozaikokból áll össze a teljes kép. 

   Nyugodtan, lótás-futás nélkül teltek az ünnep előtti napok. Persze sürgést- forgást, titkolózást tapasztalt az ember ilyenkor. Anyukámmal meg a nagymamámmal szaloncukrot készítettünk, színes papír füzért ragasztottunk, diót festettünk és nagyon vártam a Jézuskát. Cammogva, ólomlábakon járt az idő és amikor ideért, sorozatos cselszövések "áldozata" lettem. Soha, de soha nem tudtam kilesni az angyali szárnyakon érkező és éppen elsurranó aranyruhás jótevőt. Pedig  sokat álmodoztam róla. Elképzeltem göndör kis fürtjeit, földig érő, áttetsző szoknyáját és láttam kezében a mi kis fenyőnket. Izgatott voltam. Ahogy megláttam a karácsonyfát, már semmi más nem érdekelt, ez az én időm volt. A néma csendben becsukom a szemem, magam vagyok és látom most is a gyertyák vibráló fényét, a csillogó girlandokat, az ezüstpapírba csomagolt himbálózó szaloncukrokat és a fa alatt lapuló meglepetés csomagokat. Az élmény végeláthatatlan időkig elkísér, ez maga volt a mennyország. Könyvet, labdát, édességet, valamilyen szőrmókot kaptam leginkább. 4 éves múltam, amikor kisvasútat rejtett a Jézuska a dobozba. Hatalmas volt az öröm, miután kibontottam az ajándékot. A vonat ahogy felhúztam csattogott, robogott a síneken. Emlékszem, apukámmal térdeltünk a kacskaringós pálya fölött, figyeltük a mozdony és a vagonok haladását, amikor átjöttek a lány pajtásaim, akikkel birtokba vettük aztán a vonatot. Akkoriban szomszédoltak a gyerekek, közösen töltötték el a szentestét. Érdekes, hogy a hozzánk látogató barátaim mindig babával érkeztek, én valahogy jobban kedveltem a szerelő készletet, a szétszedhető, izgő-mozgó masinákat, a komolyabb játékokat. Másnap én mentem vendégségbe. A lányok mindig dicsekedtek a babakocsiban síró-rívó babáikkal, akiket tisztába tettek, még cumisüveggel etették is őket. Egyik ilyen szomszédolós nap után gondolkodóba estem és kérdésekkel bombáztam a szüleimet.- Nekem miért nincs testvérem? Igazi, élő babát szeretnék ajándékba kapni!- Persze túl akartam tenni mindenkin és soroltam a kívánságokat, az elvárásaimat. -Olyan hajasbabát kérek, aki tud sírni, beszélni, lehet etetni, zöld szeme, szőke haja, piros ruhája van.- Soroltam. A legnagyobb kívánságom volt, hogy játszani is tudjak vele. Fogalmam sincs, hogy drága szüleim hogyan reagáltak akkoriban a különleges, nem hétköznapi kérésre. 

   Egy biztos, a következő karácsony, a szenteste előbb lett egy nappal nálunk. Emlékszem, ahogy készülődtünk arra az ünnepre. Kimeszelték a szüleim a kisszobát, rácsos ágyacskát állítottak az ablak elé, kibélelték jó puha, illatos takaróval, kimosták a függönyt és felkészítettek egy angyalka érkezésére.  Persze ezt elképzelni sem tudtam. Egyik reggel apukám ébresztett fel és ujjongva közölte, hogy meghozta a Jézuska a várva ajándékot. Anyukámmal a kórházban van egy igazi kistestvér, akit dajkálhatok, etethetek, itathatok, taníthatok majd járni és beszélni. Sírtam. Anyukámhoz szerettem volna bújni, de még nagyon sokáig, hónapokig nem tehettem meg. Hát így lett nekem is, mint minden lány pajtásomnak, egy igazi, bömbölő kistesóm.

Isten éltessen hugicám! 

Ha a nővéred nem mondja meg az igazat, senkire sem számíthatsz.

   Várakozással tele indul ez a szürke, deres, kávéillatú reggel. A félhomályba burkolózó konyhában két sóvárgó szempár figyeli ki lépteim, gazdájuk első, korai kényeztetését várják. Mosolygok. A másodperc törtrésze alatt hörpintem fel az életet adó, gőzölgő fekete levet és sebtében nyújtom feléjük a megszokott illatos falatokat. Sűrű, drótszőrű bundájuk melegében pihen a kezem és ők hűségesen hasalnak lábaim elé. Lehajolok hozzájuk, hogy együtt kémleljük az ágakon ringatózó madarakat, belefeledkezve a pillanat gyönyörűségébe. Csak vagyunk, jó így lenni a semmiben. Hamarosan indulnom kell! Kizökkentem magam a nemlétből, búcsút intek hűséges társaimnak.

   Robogok a kis Szuzukival papához, a héten lesz 88 éves. Vannak emberek, akik a legnehezebb időszakban keresztezik életünket és egy darabig velünk tartanak. A mi találkozásunk is ilyen. Papa aktív. A napi teendőkön kívül rengeteget segít a családjának, ápolja rokoni szálait. Úgy tűnik sohase fárad, pedig a sors nem bánt vele kesztyűs kézzel. Elvesztette legdrágább kincsét. Ő csendben, alázattal, felemelt fejjel tűri, amit az élet neki szánt. Csak régóta megfakult ősz hajszálai jelzik a gondjai sokaságát. Beszélgetünk. Közben Teddy dörzsölődő kis teste elégedetten terül el gombócként az ölemben, csillogó gombszemeivel figyeli kettőnk társalgását és megnyugodva hajtja kezemre a fejét. Ittben minden nesztelen, kinn hideg, jeges, fákat táncoltató szél fúj. Most jó ebben a szobában lenni. Egy világbajnok ül előttem. Az ismeretlenek nem is sejtik, ki rejtőzik a szerény álarc mögött. Papa szemei a távolba merengnek, csendesen elmerül gondolataiban és mesélni kezd.

 Sváb faluból kisgyerekként költözött Sopronba, ahol fiatal éveit töltötte. Szívesen, örömmel emlékszik vissza szeretett nagyanyjára (aki csak németül beszélt), szüleire, testvérére, siheder korára. Édesapja fodrászként dolgozott a belvárosban, ami teljesen fedezte megélhetésüket, így édesanyja otthon nevelhette a gyerekeket. Minden azon a bizonyos karácsonyon kezdődött 14 éves korában. Repülőgép modellező készletet kapott ajándékba. Nem is sejtette papa, hogy örökre megváltozik az élete ettől a naptól kezdve. A szerencse karon fogta őt (amivel nem élt vissza) és vezette a kiszemelt úton. Elsőként egy kirakaton akadt meg a szeme, ahol Beck Rezső soproni repülőmodellező-verseny győztesét látta, majd egy kézzel írt plakáton házi modellező versenyt hirdettek a vízmű réten. Mindent úgy intéztek az égiek, hogy 1 héttel később a soproni "Festetics" majorban találja magát a kamasz fiú, ahol megkezdődött menetelése ezen a pályán. 1948. után az éledő modellező körök a fiatalságot összefogták, hozzáférhetővé tették számukra repülőgépmodellek építését. 6000 kisgyerek foglalkozott ezidőben a megyei iskolákban modellezéssel Soprontól Kapuvárig, Csornától Győrig. 

Papa 1962- ben ért fel a csúcsra, amikor 3 társával sikeresen szerepeltek a nemzetközi mezőnyben és megnyerték a kijevi körrepülő világbajnokságot a maguk építette 2.5 köbcentis kisgéppel. Később  kétszeres európa bajnok és  10x- es országos bajnok lett.

 Papában lenyűgöz a kitartása, a mai napig tartó precízsége, az embersége, a jószándéka, tenni akarása. Itt nem ért véget a pályája, hiszen (egyedüli magyarként) hajómodellező bíróként bejárta az egész világot, megszervezte a megyében a modellező szakköröket  Kónytól Pannonhalmáig és a 100 éves jubileumra kiadványt állított össze, amely minden apró részletet tartalmaz 1910-től  napjainkig a versenyzőkről, tanárokról, vezetőkről, a versenyekről.

Ez az erős személyiség azt példázza számomra, hogy tehetséggel, kitartással, tisztességgel bárhol, bármilyen időkben lehet sikeres az Ember. A magyar modellezés "ÉLETMŰVE" szolgáljon példaként azoknak, akik hisznek abban, hogy a munka újra érték lesz világunkban.

A legnagyobb tanári művészet az alkotás és a felismerés örömének felébresztése.

(Albert Einstein)

   Én adom ma az ebédet. Szokásomhoz híven megint nem bírtam magammal a menü összeállításánál. Folyamatosan túltervezem gyomrom befogadóképességének ésszerű határait, de azért a vasárnapi harangszó így sem előz meg, hiszen a leves fölött talál várva várt vendégemmel együtt. Nálam ez szabály. Így megy ez, mióta világ a világ. Ez a rítusom. Pedig kis kedvencemtől csak délelőtt búcsúztam el rövid időre, de szépen elhallgatom, különben mama lemondaná a megbeszélt találkozót, hogy ne okozzon plusz munkát, nehézséget a menyének. Imádok főzni, színekkel, ízekkel kísérletezni, formákkal játszani. Nekem ez alkotás.

   A mama, mielőtt idekerültem Joli meg anyu volt, aztán lett az "anyósom" helyett mindenki mamája. Már a gyereke(i), az unokái és én is így szólítom. Manapság nagy kiváltság szellemi, testi jólétben diskurálni idősödő szeretteinkkel. Kiélvezem minden percét. Mama nem öreg, ad magára. Ezüstszínű haját fodrász formázza, súlyát régóta tartja, öltözködése modern, válogatott, korához illő ruhadarabokat visel. Persze panaszkodik néha rozsdásan viselkedő testére, gondolatai, beszéde azonban tűélesek. 30 év "választ" el minket egymástól, mégis vannak közös emlékeink, közös életünk. Felfogni sem tudom, hogy a 88 év alatt hogyan őrizte meg szép, ránctalan arcát, csalhatatlan emlékezőképességét, paraszti bölcsességét, érdeklődését. Az élet furcsán bánt vele, sokszor látom csendes könnyeit, amit senki, de senki nem törölhet le. Szeret ezekkel egyedül maradni.

Ma pihenőnap van, élvezettel szürcsöljük az éltető nedűt, elismerően bólogatunk a forró húslére. Mamának ezalatt megered a nyelve, kinyílik a szíve és mesélni kezd. Mesél a szegénységben töltött régiségről, gyerekkoráról, az érzéseiről, a karácsonyról. Szeretettel emlékszik vissza a régmúlt időkre, boldogan osztja meg velem féltett gondolatait. Akkoriban a várakozás időszaka a mindennapos hajnali angyalmisékkel kezdődött, Tóth Károly plébános szertartásával. Aki élt és mozgott, elindult a reggeli teendők után a templomba. Tömött sorokban vonultak az emberek, hogy Szűz Máriának tisztelegjenek és vágyakozva imádkozzanak Jézus eljöveteléért. A plébános úr a legkisebbeket is meglátogatta minden héten az oviban, ahol a kislány mamát kedvesnővérek oktatták karácsonyi dalokra, köszöntőre: "Kívánjuk, hogy Isten éltesse, kisóvodásokat mindig szeresse..." A kicsiknek hosszú várakozással telt ez a pár hét, amikor végre elérkezett karácsony napja. Már délben felkerekedett 5-6 gyerek, akik csoportosan köszöntötték a rokonságot, hogy azután pár szem dióval, almával térjenek haza sötétedésre. A szentestét mindenki a saját családjával töltötte, a szomszédok néha meglátogatták egymást. Ilyenkor kártyáztak, mákos kalácsot és teát fogyasztottak csak a szigorú böjt jegyében. A szülők titokban feldíszítették a fenyőfát almával és dióval, a kis Jolihoz is eljöhetett végre a Jézuska! Úgy nézett ki, mint a könyvekben, olyan volt, amilyent egy kislány álmodhat. A mama majd elájult a gyönyörűségtől. Fehér, csillogó ruhája, arany glóriája, csodaszép lábbelije volt. És a karácsonyfa..."De miért van a Jézuskának ugyanolyan cipője, mint a Bözsinek?" -morfondírozott mama, csak ez foglalkoztatta (később jött rá az igazságra). Az egész utca  ugyanabban az időpontban útnak eredt az éjféli misére, tele volt a Mesterköz gyerekekkel, felnőttekkel, hogy együtt megéljék a nap legtitokzatosabb időszakát, hogy a titkok megnyíljanak, a jövő föltáruljon mindenki számára. Mise után áhitattal törték meg a húsmentes időszakot a kis gömböccel, majd késő éjjel nyugovóra tértek.

   Mamától többször megkérdezték, hogy ilyen memóriával, ilyen képességekkel miért nem tanult tovább. A válasz nagyon egyszerű, mondta: "- Nem akartam több lenni egy falusi Asszonynál."

Egy fa semmit sem vár cserébe az árnyékáért.

   Néha feltörnek bennem az emlékek. Ahogy ez is. Bájos kis falumról, családomról, játszótársaimról, az illatokról, színekről, a mindig nyüzsgő, szorgalmas vidéki emberekről. A gyerekkorom, istenem! Csodálatos érzések ezek. A gyökereket soha nem feledem.

   A Zöldfa utcában, egy vadregényes erdő közelében állt a házunk, tele felfedezni- és megmászni valóval. Bandáztunk. Felidézem, hogy mennyi közös kalandot éltünk át a velem egyívású gyerekekkel, egymást segítve rezdültünk a természet adta ritmusban. A nagyszüleimmel a 22-es szám alatt töltöttük mindennapjainkat, ahol  máig kísér az emlékképük.

Géza papára halványan tudok visszagondolni, főleg az elbeszélésekből emlékszem rá, hiszen 2 éves voltam, amikor tüdőgyulladásban meghalt. Együtt betegeskedtünk. Most is könny szökik a szemembe, hogy imája akkoriban meghallgatásra talált. Egyébként egy csibész, Amerikát megjárt, szikár, vidám öregúr néz rám a fotókról. Papa szeretett elmélkedni a hasonszőrű falusi parasztbácsikkal, ahova mindig elvitt magával. Ha kellett, csúszott, mászott a vezényszavamra:- Papa! Födre, Födre! -ezt harsogtam, ha játszani szerettem volna vele.

Etel mamám maga a csoda, mondhatnám egy életművész volt. Mi, gyerekek gyakran időztünk vele, szerettük a társaságát. Varázslatos történetekkel szórakoztatott bennünket. Legjobban a "nagy hajóról" szóló sztorijait bírtuk. Újra és újra elmeséltettük. Kerekre nyílt szemmel, szájtátva figyeltük és én nagyon büszke voltam rá. Ilyenkor képzeletben vele együtt győztem le az akadályokat. Magam előtt láttam a hosszú hajú lányt, aki vízbe veti magát, szurkoltam a kapitánynak, hogy legyőzze a cápák támadását és harsogva énekeltem az "angol" dalokat, amire megtanított. Mosolygok és most is dúdolom: "Evri badi doinet, doingvá..." Úgy tudta szórakoztatni a gyereksereget, ahogy senki más. Figyeltem, újságpapírból pár nyisszantással kosarat vágott, társasjátékban megengedte, hogy megverjem és első cigarettás élményeimet is ő felügyelte.

Már akkor is öregnek láttam. Persze ezt tehette a csúnya fakófekete ruha, a fáradtszürke fejkendő és a galambősz haja. Csak felnőtt koromban tudatosult bennem, hogy az élettörténete mesébe illő. Megértettem, milyen bátor volt, mekkora áldozatot vállalt, amikor idegen földrészre hajózott, majd egy évtized után visszatért szeretett falujába, hogy itt boldoguljon. (4 amerikás gyereke született odakint, akik közül a 2 legkisebb visszatelepült a II. világháború elől Amerikába.) Én a mamától hallottam először a Titanic tragédiájáról és a számára szerencsés 1912-es évről. Ez a 28 éves fiatal nő, egyedül a világban meghozta élete egyik legfontosabb és egyben legjobb döntését. Nem szegődött el a kikötőben egy bébiszittert kereső család szolgálatába. A csábításnak sem engedett, megtartotta adott szavát, pedig ingyen jegyet és ellátást ígértek a világ legnagyobb hajójára, a Titanicra. Etel mama óriás lett a szememben, aki aztán egy másik hatalmas bádogteknővel szelte át az óceánt és jutott az "Ígéret földjére" 1912. áprilisában. Hogy ennek a kicsinyke faluból elkerült lánynak mi járhatott a fejében, amikor meglátta New York-ot, azt felfogni sem tudom.

Cikáznak a gondolataim. Kérdések tobzódnak bennem. Mi késztette mégis 10 évvel később arra, hogy a jólétet otthagyva, ismét poros kis falujában keressen boldogságot? Vajon élettapasztalata, bölcsessége segítette továbbiakban az életét? Hogy élte meg, hogy két gyermeke a II. világháború elől Amerikába tért vissza? 

   A válaszokat már sohasem kapom meg. Az útravaló viszont tetemes az utódoknak. Szeretettel gondolok az amerikás nagyszüleimre, a szüleimre, a következő generációk élő- és holt lelkeire. Kívánom mindnyájunknak, hogy bátor, tartalmas, alkotó életet éljünk az elődeink példájára!

Régi kopott fényképalbum, 

itt-ott már fakulnak a képek, 

de öröm látni szülőfalum

mindig, ha újra belenézek.

(Vágány József)

Igen sok emlékem van apai nagyanyámról, aki felkeltette bennem a vágyat az igaz történetek, mesék iránt. Nem csoda, hogy keresem mindazok önálló elbeszéléseit, akikkel életem során összetalálkoztam és együtt haladunk az úton. Most az anyósom következik, akivel hosszú ideje sorsközösséget alkotok, aki nem könyvből beszél, hanem szájról szájra adja át a történetét. Lenyűgöz ennek a fiatalos, ragyogó elméjű asszonynak a bölcsessége, amikor felvillantja élete képeit és alakot öltenek élete szereplői. A kenyér lelkéről mesél, kézen fog és együtt utazunk a mese szárnyán.

"Szép gyerekkorom volt. Bátyáimmal nagy egyetértésben nőttünk föl. 1 szem lányként korán beletanultam a házi teendőkbe. Láttam, hogy a családban mindenkinek megvan a feladata, így kenyérsütésbe is jártas lettem korán.

De hol is kezdjem? Minden családnak volt földje, amin magunk gazdálkodtunk. Nagyobbik részibe búzát vetettek idesapámék, de volt árpa, zab, kukorica meg minden. Kézi erővel, állatok és pár gép segítségével termeltünk. Jóba voltunk a természettel, ismertük az időjárást. Egyébként meg a megtermelt növények minden darabját felhasználtuk, nem pazaroltunk. Az aratásban összefogott a család, a rokonság, a falu apraja nagyja. Köllött jó kaszás, kötélcsináló, kötöző, marokszedő .... Igen fáradtságos munka volt. Mindenkinek feladatot adott az aratás, mindenki értett mindenhez. Például a kötélcsináló a kalászos szalmábul készítette elő a kötelet a kötözőnek, aki markot, majd kévét kötött a gabonábul. A kévéket csak az aratási nap végén, délután hordtuk kepébe, amit úgy köllött megépíteni, hogy az időjárás ne tegyen kárt benne, amíg a földön marad.

Amikor vége volt az aratásnak, következett a házhoz behordás szekérrel. Na a takarulást se mindenki tudta, vagyis a kocsira emeletes magasságban jól fölrakni a kévéket, hogy stabilan be lehessen szállítani a gabonát a földes utakon a házakig. Feri bátyám igen értett hozzá, jó takaruló híribe állt. A férjem meg itthon precíz asztagokat rakott a kert végibe. 3 cséplőgép volt a faluban, így hetekig várni köllött az érkezésére. Nagy Géza bácsi szívesen gyütt mihozzánk, mert a búzaasztagban nem volt gaz. Könnyebben, gyorsabban lehetett dolgozni vele. Precízen gazdálkodtak idesapámék. Mélyszántás, a kapalás is tisztességes volt. 2 ház fogott össze mindig a csépelésnél, jobbról-balról vette az asztagokat a gép, mivel közel voltak elhelyezve.A búza zsákokba került, amit a férfiak gabonahombárba zsákoltak be. A rossz zsákokat előtte az asszonyok megfoldozták, így mindig hibátlan volt.

Hú, igen messzirül kezdtem, de ez is hozzátartozik a kenyérsütéshez, hogy megértsd, nem a bótba vettük a lisztet.

Aztán következett az őrlés. A hombárokból negyedévente vettünk ki búzát, amit saját zsákunkban keddenként kitettünk az utcára. Kiszámítottuk hányszor sütünk kenyeret, ahhoz mennyi liszt köll. Ezt Visy Miklósék, akiknek malmuk volt, összeszedték és megőrölték itt Rábapordányban. Pénteken visszahozták lovaskocsin a lisztet, a ház elé tették a darás, a síma és a kenyérlisztet. Őrlési díjat vettek ki természetben a búzából. A lisztes hombárban 2 fakk volt. A nagyobbik a kenyérlisztnek, a kisebbik a daráslisztnek. Mielőtt a férfiak bezsákolták volna a lisztet, minden évben 1x kénnel fertőtlenítettük a lisztmoly ellen a hombárt. Ebben semmi mást nem szabadott tárolni!

Akkor most tényleg ideértem a kenyérsütéshez, habár még a kemencéről is köll beszélni. Imre bátyám építette a mi kemencénket, nem mindenki értett ám hozzá, ő ügyes kőműves volt. Igen értette a dolgát. Kukorica bódával fűtöttük a kemencét. Már a mezőn tudni köllött, hogy a teheneknek, ökröknek hány kéve szárra lesz szüksége, mert a száraz levelet ezek az állatok ették le. Kitellett a gyomruk vele. Az udvaron 3 emeletes kévékben állt tehát a kukoricaszár, amit először az állatok hasznosítottak, majd újra kötözve a kemencét fűtöttük vele. A tapasztalat azt mondta, hogy 9-10 köteg bóda volt elég a felfűtéshez. és egész évre tervezni köllött vele. Az állatnak is, meg a sütéshez is.

Mink 2 hetente szombatonként sütöttük a kenyeret. Már pénteken kovászt csináltam a padláson lévő "sütnivaló" segítségével. 5 kenyeret sütöttem egyszerre. Tehát pénteken bedagasztottam a sütnivalót, a krumplit, a lisztet, a vízzel és ez volt a kovász. Szombaton 3 zsompor lisztet szitáltam mindig a teknő egyik sarkába, a másikban kelt a kovász. Hajnali 4 órakor ébredtem, ekkor kezdtem dagasztani, kigyúrni a tésztát. Addig dolgoztam, amíg tiszta nem lett a kezem, tehát nem ragadt a tészta. Igen nehéz munka volt. Aztán letakartam a teknőt és folytattam a többi teendővel. A tészta addig kelt. Megfejtem a teheneket, elvittem a csarnokba a tejet, útnak indítottam a gyerekeket az iskolába, aztán folytattam a kenyér szakajtással. 5 zsomporba került a tészta, ahol ismét kelt, amíg a kemence felfűlt. Ellenőriztük, ha szikrázott a kemence alja, ahogy a kuruglát húztuk benne, akkor jó volt, készen állt a sütésre. Vizes seprüvel kitakarítottuk a maradék hamut, ezután következett a kenyér bevetése. 3 db hátra, 2 db elölre került a forró platnira. Kb. másfél órán át sültek készre a kenyerek, de közben megmozgattuk 1x őket. Zsompor tetejére szedtük ki a forró parasztkenyeret, majd kihűlés után a kamrába, kenyérrácsra kerültek. Semmivel nem takargattuk, mégis 2 héti kitartott a 6 tagú családnak, soha nem lett penészes.

Hát azt hiszem emiatt a rengeteg munka miatt áldottuk meg minden nap a kenyeret és adtunk hálát érte, mert ennyire fáradtságos volt, míg az asztalra került. Mindenki megböcsülte a másik ember munkáját."

 Hálásan köszönöm ezt a szép történetet a mamának! A mi családunk is ilyen jó kenyeret szeretne fogyasztani, de a boltban nem találtunk még hasonlót sem. Nem volt mit tenni, megtanultuk és megsütöttük magunknak.

32 éves koromban éppen a szüleimtől autókáztunk haza a gyerekekkel, (Anna 5 éves, Gergő 7 éves volt) amikor egy kósza mozdulattal a nyakamat kezdtem el vizsgálgatni. Legnagyobb megdöbbenésemre egy csomót észleltem a csontok között lévő kis gödörben. Úgy emlékszem a mozdulatra, mintha csak tegnap történt volna.

Ha visszagondolok a várakozás napjaira, hogy kiderüljön mi lehet ez a kis göb, biztosan állíthatom, hogy életem legfélelmetesebb időszaka volt. Amikor elhangzott a szörnyű diagnózis: rosszindulatú nyirokcsomó daganat, szinte "megkönnyebbültem", mert megszűnt a bizonytalanság. Egy éjszakám volt, hogy átgondoljam az életemet és felkészüljek mindarra, amin keresztül kell mennem. Kemoterápia, sugárkezelés, hajhullás, (Amikor egy fiatal nővel ezt közlik, világvége hangulata lesz, nem is a halálra gondol.) láz, gyenge immunrendszer, rossz közérzet, nulla energia, hányinger..... A virrasztás alatt a pici lányomra, a kisfiamra, a szüleimre, a férjemre, a testvéremre, a család többi tagjára gondoltam és máris előjött a harcos énem. Döntöttem. Nekem minden áron életben kell maradnom! (Akkoriban az egyik nagyra becsült orvosom biztatott, 10 évet is élhetek még. Azóta a duplája telt el, rengeteg mérföldkővel. Akkor ez óriási kapaszkodó volt az ismeretlenben.)

Hogy miért mondom el ezt a történetet? Mi köze van a Derőcének ehhez?

Nagyon sok. Mert ezek a dolgok tettek azzá, aki ma vagyok. A túlélésért, a minőségi életért folyamatosan kutattam. Meg akartam mindennél jobban találni azokat a módszereket, lehetőségeket, amiknek a segítségével nem csak magamnak, de másoknak is segíthetek, akik hasonló cipőben járnak, mint én akkor 32 évesen.

Elindultam hát a hosszú, göröngyös úton, tele nehézségekkel, sikerekkel, győzni akarással. Mindent kipróbáltam, nyitott voltam alternatív terápiákra, furcsa módszerekre, érdekes emberekre. Böjtöltem, diétákat, energiagyógyászatot, masszázsokat, mozgásformákat próbáltam ki. Rengeteget tanultam a test-lélek-szellem kapcsolatáról. A családom is velem tartott az úton. Közben számos veszteséget éltem át. Elvesztettem a szüleimet, a férjemet, kedves barátaimat.....

Ha megkérdezitek: Mi dobogtatja meg most mégis a szívem? A Derőce. Ez az első gondolatom, amikor felébredek és az utolsó, amikor elalszom. A családommal létrehoztunk egy olyan elképzelést, egy olyan rendszert, olyan termékeket, ami hozzásegítheti a szeretteimet, a barátokat, az erre nyitott embereket is az egészségük megőrzéséhez. A bajban lévők kapaszkodót kaphatnak a történetünkből a túléléshez, saját életük irányításához. Így közösen tudunk változtatni a világon.

Amikor ránézek a Derőce zöldséggel teli üvegére, akkor én tapasztalatot, örömöt, kitartást, szenvedélyt, családokat, terveket, barátokat is látok, nem csak egy sima üveget.

Mit is kívánjak mindannyiunknak? Legyünk merészek! Ugorjunk az ismeretlenbe, hallgassunk a megérzéseinkre! Nektek még azt kívánom, hogy alkossátok meg a saját Derőcéteket!

Van egy álmom: Egy napon talán a Derőce gyógyító kertjéből származó fűszernövényeket, zöldségeket fogunk étekként az asztalotokra tenni, de addig még sok dolgunk van!

 2016-ban jártam egy zöldség-, gyümölcsfeldolgozó tanfolyamra, ahol Bujna tanár úr nagy lelkesedéssel beszélt a több ezer éves, ősi tartósítási eljárásról, a fermentálásról. Még korábban Somlósi Lajos a népi gyógyászaton oktatott ugyan erre. Mindketten felkeltették az érdeklődésemet a téma iránt. De hát mi fán terem a fermentálás? Japánban, Koreában és a többi ázsiai országban a mai napig él ez a módszer, a tudás a magyar ősökben is megvolt. A fermentálás nem más, mint erjesztés vagyis a megtermelt és begyűjtött alapanyagok hosszú távú, egészséges tartósítása.

Elődeink étrendje ezen alapult főként (kenyér, savanyú káposzta, bor, kvász, cibereleves, ecetek....). Ma már szerencsére tudományosan is bizonyított, hogy miért fontos így táplálkozni. A vad erjesztéssel eltett alapanyagok (levegőből, élelmiszerről származó mikroorganizmusokkal)  egy beinduló biokémiai folyamat révén, előemésztett tápanyaghoz juttatják a szervezetünket, aminek a feldolgozásához már kevesebb energia is elégséges, így a többi életfolyamat optimálisan működhet. Ha nem így történne, a szénhidrátok, a cukor, a méreganyagok, a lektin ott ücsörögne a testünkben időtlen időkig és rengeteg energiát pazarolnánk a megemésztésükre. (Ahogy a mesterséges harapnivalók most is teszik.) A mikrobiom a bélrendszerben élő láthatatlan élőlények serege, (rendszere) amiknek olyan életkörülményeket, táptalajt teremtünk a fermentált ételekkel, hogy szaporodhatnak, így rendet tudnak tenni a belekben.

De mi az, amitől megbetegszünk, ami miatt ezek a parányi élőlények nem tudják a dolgukat jól elvégezni? Sajnos az intenzív mezőgazdálkodásban sérül a talaj a permetszerektől, a műtrágyától , így az élelmiszerekkel már nem jut a szervezetbe az a sok parányi lény, amik a természetes egyensúlyt biztosítanák nekünk. Aztán itt van az élelmiszeripar a sok adalék-, színező-, emulgeáló-, tartósító anyagaival. Az ipar bevet mindent, hogy nekünk, fogyasztóknak uniformizálja a termékeket. Nap, mint nap ugyanolyan minőségű kenyér, (pár óra alatt elkészül) ecetes tartósítások...., átvert vásárlók, tönkrement egészség. Egy jó kovászos kenyér, akár 72 órán át érik.

Van egy jó hírem!  Csakis rajtunk múlik, hogy tudatosan figyelünk-e és csak LEBENSMITTEL-t fogyasztunk.

Mi, a családi gazdaságban szem előtt tartjuk a környezet védelmét, az egészségünket. A területeink harmadán évek óta nem permetezünk. Vannak parcelláink,ahol a gyomirtó szert cseréltük le kapára, ekére. Szerves trágyát használunk a földek minőségének javítására és hogy élővé tegyük a talajt. Mezővédő erdősávot hagyunk, pihentetünk is, ezzel biztosítva búvóhelyet az állatoknak. Elvem, hogy időt, energiát nem sajnálva a családomnak legjobb tudásom szerint biztosítsam az élelmet, amit idény jelleggel vásárlásra is kínálok az érdeklődőknek.

Fermentálással készülhetnek zöldségek, gyümölcsök, levek, ecetek, fűszerek, húsok, tölteni való levelek, gabonák. Szinte mindent lehet erjeszteni, aminek szénhidrát tartalma van. ( A húsokat gabonával együtt.) Aprítás, szeletelés után szárazon vagy sóoldattal vagy mézzel (lebomlik, átalakul) kerülnek az üvegekbe, némi fűszernövény hozzáadásával. Általában 22 fokos hőmérsékleten kezdenek el dolgozni a láthatatlan mikrobák, itt találják meg a szaporodás feltételeit. Egy hét elteltével ízlés szerint leállítható a tejsavas erjedés, ha hűtőszekrénybe tároljuk tovább a terméket. Nagy irodalma van a módszernek. Jó böngészést, rengeteg éltető étket kívánok mindannyiunknak!

2014. júniusában, egy szép nyári napon a kertben nézelődtünk papával. Imádtam ezeket az együtt töltött pillanatokat, amikor apu sztorizott mindenről. Aznap furcsa volt, aggódva mondogatta többször is, hogy igyekezzünk mindent betakarítani, újra elvetni! Hirtelen a borsónál megállt, felemelte a szárát és megjegyezte: " Nincs benne már Derőce, fel lehet szedni."

Persze nekem kerekre nyíltak a szemeim, hiszen azelőtt soha nem hallottam tőle ezt a tájszót. Életerő! Nagyon mélyen beleégett a lelkembe ez a pillanat, hiszen akkor mondta ki először és utoljára a Derőcét papus.

Az idő tájt  fogalmazódott meg bennem is, hogy meg kellene másokkal is osztani azokat a recepteket, termékeket, amik gyermekkorom óta körbevesznek. A család éléskamrája a rengeteg munka ellenére, mindig tele volt és mi gyerekek tevékenyen hozzájárultunk. Megtanultuk a gazdálkodás, a betakarítás, a tartósítás csínját bínját.

Tehát pontosan akkor töprengtem, hogy: "Mi tévő legyek? Belevágjak-e egy új vállalkozásba? Képes vagyok-e rá?"

Papa halála után már nem gondolkodtam ezen. Létrehoztam egy termékcsaládot 2014-ben Derőce fantázianéven, apu emlékére.Nyugalom volt bennem, már nem tépelődtem, nem néztem hátra, nem terveztem a jövőt, egyszerűen csak elindultam. Lekvárok, szörpök, zöldségek voltak a kínálatban.

Rengeteget tanultam a termelésről, a zöldségek, gyümölcsök optimális tartósítási lehetőségeiről, a gyógynövényekről, hogy a tapasztalat mellett a tudás is hozzátartozik a hiteles termékhez. Fontos, hogy egészséges, beltartalomban gazdag derőcés élelmet tudjak magunknak és a vásárlóimnak kínálni.

Köszönöm apukámnak a névadást! Szeretettel gondolok rá.

Álom hava. Nagyon beszédes a december régi elnevezése. Nekem a borongós, nyirkos, sötét hajnalokat jelenti, amikor álom és ébrenlét között vagyok félúton, összegzek, elmélyülök a gondolataimban. Ilyenkor még minden csendes, csak Leó kutyám hortyogását hallom néha az udvar felől. Házőrző lévén, a küszöbön "felügyeli" gazdája nyugalmát. Kilibbenek a konyhába és pár perc múlva gőzölgő teával a kezemben visszafekszem meleg kuckómba, meggyújtom az ágyam melletti mécsest és a pislákoló gyertya fényénél elmélkedem. Élvezem a pillanatot.

Egy vékony szálon lebegek emlékek és a valóság között. Kalandozom. Álmodozom a gondtalan gyerekkorról, fényekről, illatokról, az öreg házról, szüleimről... Visszaemlékezem a pici, hét ördög, csintalan lányra, akinek a körülötte lévő felnőttek megédesítették az életét. Ábrándozom a gyerekkor teleiről, ropogós havairól, a fagyos délutánok korcsolyázásairól, a csillagszórós ünnepekről... Közben elbólintok még egy kicsit. Ráalszom, ráálmodom a régi emlékekre, amiből aztán mosolyogva érkezem a jelenbe. Csendben hagyom a gondolataimat, kérdéseimet sorjázni.

-Vajon kislányként milyen terveket szövögettem?

-Ilyen utat képzeltem el magamnak?                 

-Virgonc énem boldog, elégedett lenne, amit lát belőlem?                                                                                Mindenesetre reggeli magányomban előveszem, kinyitom az emlékezés "könyvét", a régi meséket, mítoszokat, legendákat, az ősök megkopott történeteit, az életem meséit olvasom. Végigjárom gondolatban az elmúlt évtizedeket, hogy magamba szállhassak, elmélyedhessek, összegezhessem tetteim értelmét, mi mire jó, hová vezetett az akkori döntésem. Talán így nehéz érzéseimmel, félelmeimmel, fájdalmaimmal is szembe tudok nézni.

Amit megállapítok, hogy az utam göröngyösre sikeredett. Rengeteg hullámhegy, hullámvölgy, bucka tarkítja.Tudom, a teljesség megéléséhez hozzátartozik a sötét oldal, a pokol, az árnyék megismerése, akár a fényé. Egy Dudanótánk szépen elmondja: A hangszernek "tudománya" van, csak hosszú tapasztalat alapján lehet megtanulni a sípok összehangolását, megszólaltatni a dudát.

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni,

Ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni!

Hát ilyen az ember is. Egyéni útjaink nagyon változatosak. Mindannyian attól vagyunk hitelesek, ha a valóság megismerése, a tapasztalások megpróbáltatásokkal együtt járnak. Fiatalon, a saját betegségem megélése, elfogadása, küzdelmei, legyőzése sok-sok jó dolgot is elindított bennem. Megtapasztaltam a fent-lent, a sötét, a világos oldalait. A hála, az életöröm, a türelem, egy szeretetteljes élet ösvénye nyílt meg előttem. Elkezdtem gyógynövényeket feldolgozni, megalkottam a DERŐCE termékcsaládot, népi gyógyászatot tanultam, Új emberekkel, értékekkel ismerkedtem meg. Megtanultam hogyan lehet a természettel egységként funkcionálni.

Ahogy fent, úgy lent. Ahogy kint, úgy bent.

 Aztán anyukám, apukám áldozatos ápolása, majd a haláluk rádöbbentett, hogy milyen fontos döntéseinket meghozni és elfogadni, hogy lehet jó vagy rossz is a döntés. Elengedtem, feldolgoztam, tiszteltem a másik embert vagy véleményt. Elfogadóbbá váltam. Bátran belevágtam ismeretlen dolgokba. Új nyelvet sajátítottam el, más munkám lett, segítettem a gyerekeim fejlődését, közösséget építettem. Géza ápolása, felkészülése a végső búcsúra, összetörte a testemet, lelkemet. Ezekből a szilánkokból kellett újra felépíteni magam, értelmet adni a jövőnek. Sokszor volt kilátástalan a küzdelem. Apró lépésekkel, sok-sok csendes órával, barátok jelenlétével indulhatott el a csendes építkezés. Megtanultam idővel a családi gazdaságot működtetni, elkezdtem a testemet-lelkemet ápolni. Új hobbit választottam, tanultam, blogot írtam az érzéseimről. A környezetem egységként kezdett funkcionálni, azonos volt a rezgésünk. Sokan velem tartanak és inspirálnak, támogatnak az úton.

Legtöbben azt az utat járják, amelyet kijelölünk nekik. Félnek új utakat felfedezni. de nagy ritkán felbukkannak olyan emberek, mint maguk, akik ledöntenek minden akadályt, amit az útjukba teszünk.Akik rájönnek, hogy a szabad akarat olyan adomány, amelyet csak akkor tanul meg használni az ember, ha megküzd érte. (Sorsügynökség c. film)

 Álom havában, meséd csendjében álmodd újra az életed! Etesd meg a táltos paripát, szőj új terveket! Ideje van.

Emlékszem a 40-re, mintha tegnap lett  volna. Aznap reggel összefutottam egy barátommal, akinek bőszen "panaszoltam": Képzeld! 40!  Rám nézett, ismerve az előzményeket, csak ennyit mondott: "Örülj neki, hogy megélted és így élhetted meg!"

Több, mint egy évtized telt el azóta. Ezt a mondatot útravalóul magammal hoztam, aztán minden év július 21-én újra és újra az eszembe vésem.

És hogy miért is mondom el időszakonként itt a blogon az életemet, most éppen egy év emlékeit? Talán csak könnyebb így a lelkemnek. Kezdetben magamnak szántam, hogy legyen egy hely, ahol kiírhatom a történeteket magamból, az éterbe kiálthatom, ami megkeseríti vagy felvidítja a napjaimat. Itt szembesülök aztán a saját érzéseimmel, ahogy visszaolvasom a gondolatokat. Írok és figyelek. Figyelek a belső hangokra. Gyakran megoldást találok a kételyeimre, problémáimra vagy egyszerűbb dolgaimra.

Hát itt van ez az üres vászon. Nézzük csak! Milyen festmény készült az elmúlt évemről?

Minden megváltozott. Már semmi nem volt olyan, mint régen. Igyekeztem. Döcögősen, zökkenőkkel ment minden, óriási felelősség szakadt a nyakamba. Itt lebegett az a sok-sok emlék körülöttem. Tervezgettem. Újra alapoztam. Furcsa érzés kerített hatalmába, ugrani vagy repülni kellett, mert elérkeztem akkoriban ahhoz a ponthoz, ahol muszáj volt folytatni  a történetet, különben elnyelt volna a mélység. Nem hezitálhattam hát sokat. Nekirugaszkodtam.

Utaztam, tanultam, új hobbikat űztem, színházba- koncertekre jártam, ismerkedtem, élményeket csipegettem, újra éltem a nőiségem és sokat dolgoztam. Ami biztos, az elmúlt év új kapukat nyitott meg a számomra, teljesen más irányt hozott az életembe, ismeretlen vidékre tévedtem, kikerültem a komfortzónámból. Megismertem önmagam, hogy mire vagyok képes szorult helyzetben, más szemszögből néztem a hétköznapokra, a problémákra. Elfoglaltam a helyem.

Érdekes, értékes emberek akadtak az utamba nagy tanításokkal. Új barátokra is leltem, a régiekkel mélyebb, meghittebb kapcsolatokat ápolok. Úgy érzem, az üres vásznamhoz mindannyian ecsettel, festék palettával érkeztek és együtt festjük a képet olyanná, amilyenné szeretnénk. Így varázsoljuk színesebbé, látványosabbá, valódibbá, tökéletesebbé a képet. Hálát adok ezeknek az embereknek, hogy együtt élhetjük az életünket! Persze a vásznon vannak sötét foltok is, a mélypontok helyei. Csalódások, elengedések, döntések. Meghoztam pár apró, de annál szilárdabb elhatározást. Nincs helye az életemben többé azoknak az embereknek, akik játszmáznak, akik visszahúznak, megállítanak az utamon! Hátrahagyom, elengedem őket az életemből, megköszönve a tanításaikat, nekik sincs szükségük rám, sem arra, amit adni tudok.

 Örülök, reménykedem, cselekszem, tapasztalok, döntök, boldogan táncolok át az új évembe! Szeretném ugyanolyan vibrálóan, érzékenyen megélni a mindennapokat, mint eddig bármikor. Rengeteg nagy, fantasztikus tervem, elképzelésem van az irányt illetően, ehhez kérek az égiektől támogatást, lehetőségeket, hogy a vászonról egy mosolygós, örömteli Nő nézhessen jövőre rám!

Az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka.

Márai Sándor